Válaszválaszválasz

Tisztelt Szerkesztőség, Tisztelt – LP –!
Bevallom, nagy érdeklődéssel vártam mai lapszámukat, lesz-e reakció megjelent (amiért ez úton is szeretnék köszönetet mondani!) írásomra. A helyzet végül is várakozásomnak megfelelően alakult.
Mivel régóta figyelem a médiákat, sejtettem, hogy az újságíróval, a lappal szemben nem lehet igazam, az utolsó szó úgyis a szerkesztőségé. A viszontválasz megjelenése nem csupán – LP – véleménye, de – mivel megjelent – a szerkesztőségé is, ellenkező esetben nyilván nem kerülhetett volna be a mai számba.
Szeretném ezért leszögezni, hogy a magam részéről ezzel a levéllel lezártnak tekintem vitánkat, s megjelenését nem is kérem. Véleményem azonban szeretném az Önök tudomására hozni.
Szakmámból kifolyólag hosszú ideje foglalkozom szövegértelmezéssel és -elemzéssel, engedjék meg, hogy most szigorúan csak arról írjak, ami viszontválaszukban megjelent, s azt, amit erről gondolok.
– LP – cikkírójuk válaszában folyamatosan csúsztat, féligazságokat közöl az olvasókkal. A következőkben ezt az állításom szeretném tényekkel bizonyítani.
  • A cikkíró viszontválaszában elmulasztja tisztázni, mely iskola rendezvényére utalt, egyáltalán rólunk volt-e szó. A hallgatás azt sugallja: igen – tehát amit mond, az velünk szemben igenis megállja a helyét.
  • Még a viszontválaszban is a Hallowe’en Party-t mint tényt emlegeti, holott írásomból világosan kiderül, ez nem “party”(=buli) volt, hanem a városi középiskolák angol nyelvi vetélkedője. (Amiről nyilvánvalóan tudnia kellene annak, aki ott volt! Aki nem – mert azt gondolom, hogy ez történt –, az persze azt írhat, amit akar.) A vetélkedőt valószínűleg meg lehetne rendezni máskor is, mivel azonban nem az amerikai kultúráról szól csak, a függetlenség napja vagy a hálaadás napja nem is jöhet szóba. (Az idei vetélkedő országismereti témája egyébként Ausztrália volt.) Tíz éve kollégáim olyan időpontot kerestek, amely kellően játékos ahhoz, hogy felkeltse a korosztály érdeklődését, hogy hetekig készüljön rá, ennek a Hallowe’en nyilvánvalóan megfelel. Ha azonban Önök tudnak ennél jobbat, kérem, írják meg iskolánknak.
  • A Mindenszentek emlegetése a vetélkedővel kapcsolatban az olvasók megtévesztését szolgálja, azt sugallva: a halottak napi megemlékezés helyett foglalkoznak itt boszorkányokkal és egyebekkel. Tényszerűen: a második bekezdés utolsó mondata logikailag nincs kapcsolatban az előtte írtakkal, az újságíró saját (egyébként általam is így gondolt) véleményéről szól, a szövegkontextusban azonban olyan (ál)értelmet nyer, mintha a korábbiak ellentéte lenne. (Ez egy jól ismert retorikai fogás, magam is tanultam, bár még nem alkalmaztam.)
  • Ugyanilyen tipikus kiforgatás található az anyanyelvi tanárokkal kapcsolatban írtakkal is. Mi nem honosítjuk meg Hallowe’en ünnepét Magyarországon, még csak iskolánkban sem, pusztán egy vetélkedőt rendezünk. Nem várjuk el a széchenyis diákoktól, hogy ünnepeljék a Hallowe’ent, valószínűleg sokan közülük még azt sem tudják, volt egy ilyen rendezvény. Ugyan miért honosítanák meg Amerikában a hazatérő lektorok a busójárást? Talán csak azért – egy vetélkedő erejéig –, hogy Magyarországot megismertessék honfitársaikkal (akik közül a legtöbben még Európáról sem tudják, hol van).
  • Hallowe’en és a randalírozás azonosításáról: Az eredeti cikkben – LP – a következőket írja: “A nap folytatásaként az ifjak házibulikat – bocsánat, sőt I’m sorry – house party-kat szerveznek megejtendő életük első lerészegedését, vagy szerelmi ütközetét. Az egyébként nem szívbajos amerikai rendőrök pedig megerősített szolgálatot tartanak a nem egyszer erőszakos cselekményekbe, olykor temetőgyalázásba torkolló túlzott jókedv kordában tartására.”
    Fenti mondat tartalma az, hogy a kisgyerekek nappali kántálásának szerves folytatása a nagyobbak esti “bulizása”. Azaz ez is Hallowe’en része, a nap vége – következésképpen hozzátartozik ahhoz. Ahogy a szüreti mulatság délelőtti jelmezes felvonulását, a ritkán hallott népi mondókák felidézését követi az esti szüreti bál, amikor is persze a kisgyerekek otthon maradnak, csak a felnőttek mennek (meg zsebükben a bicskák, ólmos botok és más hasonló szerszámok). Én falun nőttem fel, tudom, hogy a túlzott alkoholfogyasztás, a bál alatti és utáni verekedések ugyanúgy hozzátartoznak a szüret ünnepéhez, mint archoz a szemölcs. Nem kell példáért Amerikába mennünk. – LP – válaszának ezen része tehát nem igaz, egészen pontosan: a fent idézett mondat ellentmond annak, amit a válaszban ír – “nem azonosítottam a Hallowe’ent az azt követő lerészegedéssel, csak megemlítettem, hogy – többnyire része annak.” Nem megemlítette és nem többnyire. Az ifjak házibulikat (és egyebeket) szerveznek.
  • A viszontválasz hátralévő részének nem sok köze van az eredeti cikkben írtakhoz. A Hallowe’en-vetélkedő és a kétnapos május elseje egy szintre hozása pedig egyenesen nevetséges.
A viszontválasszal kapcsolatban egy olyan dologról is írnék, melyet szokatlannak tartok a magyar sajtóban.
Az teljesen természetes, hogy nem írnak alá minden cikket teljes névvel a szerzők. Ha viszont erre vitázva reagálnak, majd a válasz válasza is megjelenik, akkor már vállalni szokás az írást – a szerző teljes nevével. Ez most nem történt meg. Nem (elsősorban) miattam, hanem az Olvasók miatt. Hogy tudják, kik a vitázó felek. Én ezt megtettem, vállalom magam (amit írtam, többet mond, mint a lakcímem), nem titkolok el semmit, s ugyanezt mondhatom el munkahelyemről is. Az aláírást szakmai etikai kérdésnek tekintem, nem az én feladatom, hogy annak hiányát megítéljem – bár véleményem van róla.
Végezetül engedjék meg nekem, hogy a viszontválasz aláírásával kapcsolatban – melyet nekem szánt “apró” tüskének értelmezek – néhány szót szóljak az eredeti cikk stílusáról is, melyről első, nagyobb nyilvánosságnak szánt írásomban nem kívántam nyilatkozni.
A maró gúnynak az a foka, amely abban nyilvánosságot kapott, minden képzeletet alulmúl, s a szerkesztőt is minősíti. A megfogalmazás módja a szerző végtelen felsőbbrendűségét, mindent jobban tudóságát emeli ki. A vele – még ha esetleg tévedésből is – szemben állók véleményét nem tolerálja, őket személyükben is a sárba tiporja.
Tisztelt – LP –!
Vajon egyszer is eszébe jutott-e cikkének megírása óta, mit gondolhatnak azok az angol szakos tanárok, akik lelkiismeretesen felkészítették növendékeiket arra, hogy ezen a versenyen minél sikeresebben szerepeljenek? S mit maguk a versengő diákok? A “lánglelkű hagyományteremtők”, s azok, akik egy szintre kerültek a lerészegedő, tombolni vágyó, magukról megfeledkező fiatalokkal.
Bocsásson meg nekem, ha ezek után nem veszem a fáradságot, hogy megkérdezzem, ki is Ön.
1999. november 23-án, Dunaújvárosban.
Tisztelettel,
Fábián István