Válasz

7közlap, 1999. november 19.
Hallowe’en ürügyén
Nem tudom, az idén más iskolában szerveztek-e Hallowe’en alkalmából vetélkedőt, nálunk, a Széchenyiben igen – immár tizedik éve. Talán ez adta az apropót arra, hogy – LP – monogramú glosszaírójuk ennek kapcsán elgondolkodjon néhány dolgon, s olyan következtetéseket vonjon le e szerény rendezvény kapcsán, melyek messze túlmutatnak annak jelentőségén.
Ezért veszem én is a bátorságot, hogy kifejtsem ezekkel kapcsolatos véleményem (kicsit megkésve, de sajnos csak tegnap került kezembe az írás).
Tény és való: napjainkban az amerikai kultúra legundorítóbb vonulata vette át a főszerepet mindennapjainkban. A kereskedelmi tévék sokaságától kezdve a közszolgálati Magyar Televízió két csatornájáig fő műsoridőben szinte csak bűnügyi sorozatokat, akciófilmeket, thrillereket adnak – a szereplők változnak, a gyilkolás módjai s a hullák alig. (Ez alól csak a Duna Televízió képez üdítő kivételt…) Aki megtekinti a Dózsa Mozi Centrum kínálatát (plakáton is elég…), döbbenten észlelheti, hogy a nagyteremben milyen “válogatott” filmek mennek. (Példaként álljon itt az új kultuszfilm, a Matrix: digitális technika és trükkök a csúcson – no és miről is szól?) Ha egy film Oscar-díjat kapott, annak viszont már csak a kamarában jut hely. Nem mintha azok mind annyira kiváló filmek lennének, de legalább elgondolkodtatnak egy kicsit, a feketén és fehéren kívül néhány más színárnyalatot is felvonultatnak. Amikor erről beszélgettem mozis barátaimmal, tehetetlenül tárták szét kezüket, mondván: mi ebből élünk, erre jön be a közönség, ezt hajlandó megfizetni – amit lehet, ha veszteséggel is, a kamarában játszunk, s ha valaki tényleg filmeket szeretne látni, annak ott a videótéka. (Ami tényleg nagyon jó, mindenkinek ajánlom!)
Ehhez csatlakoznak a különböző vetélkedők, talk show-k, ahol a primitívség és a butaság arat nap mint nap diadalt, gondolkodni 18 óra előtt és 22 óra után illik csak.
Hogy ez jól van-e így, azt döntse el mindenki maga – a polgár szabadsága ezt jelenti.
Van azonban az amerikai (még inkább angolszász) kultúrának egy olyan része, amely – ha a mi európai szemünk és agyunk számára kicsit furcsa és megmosolyogtató is – nem taszít, s kedvességével és bájával talán még közel is kerül hozzánk. Szerintem ilyen a Valentin-nap – és Hallowe’en is.
Talán a legalkalmasabb arra, hogy a 14 és 18 év közötti korosztály azon része, amely angolul tanul, egy tréfás városi vetélkedőn számot adjon arról, mennyire ismeri egy más népnek nem csupán a nyelvét, de kultúráját is. Arra, hogy kedveskedjen azoknak az amerikai tanárainak, akik eljöttek ide a “vadkeletre”, hogy ne csak a kiejtésüket, de gondolkodásmódjukat is átadják – az ottani fizetések töredékéért. (Dunaújvároshoz Koszovó közelebb van, mint New Yorkhoz Washington.)
Persze ha diákjaink ezt a magyar kultúra megismerése helyett tennék, az már más dolog lenne – de tudom, ez nincs így. Hiszen tanulnak a magyar népszokásokról, népi játékokról, népdalokról is. Még Dunaújváros történetéről is. Az angolszász kultúránál jóval kimerítőbben, hosszabban és mélyebben. S alkalmuk is van tudásukat a többieknek bemutatni.
Aki pedig a Hallowe’ent az azt követő részeg randalírozással azonosítja, az még nem volt egy “echte” szüreti bálon Jánoshalma vagy Soltvadkert környékén…
– LP – cikkéből kiérezni jogos aggódását a hagyományos magyar kultúra elsorvadása, visszaszorulása miatt – ez viszont sokkal komolyabb kérdés annál, hogy egy rövid írásban válaszolni lehetne rá. Most csak kísérletet teszek rá.
Túl a negyvenen még elmondhatom magamról, nem csak iskolában tanultam a népszokásokat. Tízéves koromig minden téli szünetet nagyszüleimnél töltöttem unokatestvéremmel együtt a Szeged melletti tanyavilágban. Nagyon szerettünk betlehemezni, regőzni, boldogan fogadtuk a diót és az almát dalainkért és verseinkért. Kamaszként – a Dunántúlon – osztálytársaimmal május első éjjelén három-négy májusfát is felállítottunk “szerelmeink” udvarán. S reggelre kelve a lányok azt vizsgálgatták, kié a legnagyobb. Mert hogy számított.
Ma, ha hazamegyek édesanyámhoz, már nem látni e szép fákat. Hibásak vagyunk ebben?
Nem hiszem.
A kultúra mindennapi életünkben gyökeredzik, konkrét élethelyzeteinkhez kötődik. Ha ezek változnak, változik kultúránk is. Amin persze lehet meditálni, szomorkodni, de tudomást sem venni róla – nem.
Amit ma a magyar népi kultúra fogalmán értünk, az történetileg néhány száz éve keletkezett, s szükségszerű, hogy változzon. Hogy kikopjon belőle minden olyan, aminek már nincs kapcsolata hétköznapi (és ünnepi) szokásainkkal, hogy elfoglalja méltó helyét kultúrtörténetünkben. S maradjon meg az a része, melynek még van jelentése a ma emberének is.
Talán napjainkban feltűnőbb ez a változás, mint korábban volt, de ne csodálkozzunk: soha nem változott olyan gyorsan a világ, mint most.
Arra kell megtanítani gyermekeinket ma, amire majd életükben szükségük lesz. Hogy értelmezni tudják az őket körülvevő világot, hogy eligazodjanak a médiák között, hogy ne csak a www.sex.com–ot billentyűzzék a számítógépbe, hanem a www.mek.iif.hu–t is. Ez is kultúra, ha sokan nem is tartják annak.
“Ezek a mai fiatalok, ezeknek semmi sem jó!” – hallani a mondást már több ezer éve a szülőktől, nagyszülőktől. Ugye, mindenkit bántottak ezek a mondatok fiatal korában? Mintha elfelejtettük volna őket.
Fábián István
matematika-fizika-filozófia szakos tanár