A véletlenről

A véletlenről

E “rövid” vázlat a HIX filozófia levelezőlista egyik írására válaszul született. Szücs Tamás vetett föl honlapján egy érdekes megközelítést, mely reagálásra késztetett: én nem úgy látom a dolgokat. Hanem így.


Mottó: “Egy helyes kijelentésnek az ellentéte egy hamis állítás. Egy mélyértelmű igazság ellentéte viszont lehet egy másik mélyértelmű igazság.” (Niels Bohr)

 

Középiskolai tanárként a tizenkettedik évfolyamon úgy filozófia-, mind fizikaórákon nem tudom megkerülni a kérdést: mi vezeti életünk, a véletlen vagy a fátum (sors, szükségszerűség). Időben előbb a görög filozófia kezdeteinél kerülünk ezzel szembe, az első etikai problémák megfogalmazásakor.

A szofisták korában együtt élő három etikai irányzat (naturalista, konvencionalista, legalista etika) összevetése részint egymással, részint mai, saját problémáinkkal, azok megoldási lehetőségeivel vezet el bennünket oda, hogy mélyebben elgondolkodjunk azon, mennyire vagyunk urai saját életünknek, s mennyire vezet valami más. A hagyományos görög hősök mindegyikének (Prométheusz, Oidipusz, Antigoné) sorsa eleve elrendelt, legtöbbször a jósok közvetítésével ők maguk is ismerik azt, s megpróbálnak küzdeni ellene. E harc során mutatkozik meg, bontakozik ki emberi-erkölcsi nagyságuk, s válnak mindegyikünk által követhető példává. Persze bukniuk kell – mert a görögöknél a sors nem elkerülhető -, de e bukás, a küzdelem, a halál megdicsőíti őket.

A tananyag feldolgozása során időben a következő állomás a 20. századi fizika egyik legforradalmibb elmélete (az einsteini relativitáselmélet mellett), a kvantummechanika, a maga statisztitikai-valószínűségi módszerével, mely egy idő után – rá kell jöjjünk – nemcsak módszer, de elv is: maga a valóság.

Hogy ezt milyen nehéz elfogadni (s nem csak nekünk, “mezei” gondolkodóknak), álljon itt egy hosszabb idézet Werner Heisenberg A rész és az egész című könyvéből:

“1927 őszén két fizikai konferencia is ízekre szedte a témát {ti. a kvantummechanikát}. A comói Általános Fizikai Kongresszus volt az egyik, amelyen Bohr igen alapos tájékoztatást adott az újonnan előállt helyzetről. A másik találkozót, az úgynevezett Solvay Kongresszust Brüsszelben tartották. … itt csak a specialisták szűk köre gyűlt egybe … Bohr és Einstein volt a két leglelkesebb vitázó. Einstein egyáltalán nem akarta elfogadni az új kvantumelmélet alapvető statisztikai jellegét. Mondanom sem kell talán, nem volt kifogása statisztikus jellegű kijelentések ellen, feltéve ha azok nem minden részletükben ismert rendszerekre vonatkoznak. … Azt viszont már nem fogadhatta el, hogy elvben is lehetetlennek tartsuk egy fizikai folyamat maradéktalan leírásához szükséges valamennyi részlet megismerését. ‘Az Úristen nem kockázik’ – hangzott el ajkairól számtalanszor a vita hevében. … ez volt a sziklaszilárd elve, nem engedte, hogy bárki is kétségbe vonja. Amire Bohr – mi egyebet tehetett? – így válaszolt: ‘De nem is a mi feladatunk, hogy előírjuk az istennek, hogyan működtesse a világot.'”

(Persze a határozatlansági-reláció nemcsak a véletlen szerepére utal, de komoly ismeretelméleti problémát is felvet: megismerhető-e az (anyagi) világ a maga teljességében, egészében?)

Véletlen vagy szükségszerű? A 20. század végének egyik fő kérdése éppen ehhez kapcsolódik: tudjuk-e befolyásolni életünk menetét, az egyén mennyire képes hatást gyakorolni a társadalom életére? Ha kicsit visszatekintünk a történelembe, a gondolkodás történetébe, valami hasonlót láthatunk a hellenizmus korában is, s persze itt is elsősorban etikai szinten vetődik fel a kérdés: mondhatunk-e véleményt, hozhatunk-e ítéletet embertársaink cselekedeteiről. Az epikureizmus, a sztoa, a szkepticizmus mind e kérdéssel foglalkozik, s ad rá lényegileg különböző válaszokat.

A hasonlóság magyarázatát abban látom, hogy mindkét kor ugyanolyan problémákkal küzd: a jól megszokott (a hétköznapi élet szintjén is automatikussá vált) társadalmi-politikai-etikai rendszer felbomlása minden értéket megkérdőjelez, nincs konszenzus alapvető kérdésekben, a jövőkép legalábbis bizonytalan. Az embernek új kapaszkodókat kell keresnie, ennek következtében ugyanúgy rengeteg vallási forma, szekta lép föl, mint napjainkban. Nem tartom véletlennek, hogy éppen ennek a kornak a végén válik általánossá a Földközi-tenger medencéjében a kereszténység (amely jól definiált válaszokat ad), kérdés, napjainkban mi vajon milyen gondolkodási forma lesz az uralkodó.

E bevezetés után vizsgáljuk most meg – Szókratész módszerét követve -, mit is értünk azokon a fogalmakon, melyekről beszélünk, mit nevezünk véletlennek és szükségszerűnek.

Ha logikailag tekintjük a dolgokat, az ítéletek modalitását tekintve a logika története során az alábbi említésre méltó csoportosítások alakultak ki (Tamás György Kategóriák logikája):

Arisztotelész Sztoikusok Kant Logisztika
szükségszerű

lehetetlen

lehetséges

esetleges

igaz (tény)

szükségszerű

lehetetlen

lehetséges

nem szükségszerű

apodiktikus

asszertorikus

problematikus

szükségszerű

lehetetlen

lehetséges

véletlen

Tekintsük a következő kijelentéseket (vonallal választva el a feltevést a következtetéstől):

Minden ember halandó.

Jakab ember

Jakab halandó.

Az utolsó egyben ítélet is, ha a feltételeket igaznak fogadjuk el, akkor következtetésünk szükségszerűen igaz.

Vizsgáljuk most a következőket:

Az utcán madarak élnek.

A madarak szarnak.

Emberek járnak az utcán.

Az embereket leszarják a madarak.

E példánál már problémáink vannak (talán a hétköznapi, kicsit pongyolább megfogalmazás miatt is). Nem jelenthetjük ki, hogy következtetésünk szükségszerűen igaz, hiszen nem következik be mindig. Ugyanígy azt sem, hogy abszolút véletlen lenne, ami vagy bekövetkezik vagy nem, hiszen elég sok ember jár pórul így, tehát bekövetkezik.

Míg első példánknál univerzális kijelentésekkel dolgozunk, addig a másodiknál már nem: nem minden ember jár az utcán, s nem is arról beszélünk, hogy mindig, minden embert leszarnának a madarak. A szükségszerű és a véletlen szembeállítása itt nem működik, helyesebb lehetetlenről és lehetségesről beszélni, ami viszont átvezet bennünket a nagyszámú eseményekről, az azok csoportosításáról szóló tudomány területére: a valószínűség-számításba.

Ha szükségszerűn azt értem, hogy valami bizonyos feltételek fennállása esetén mindig, mindenhol, ugyanúgy bekövetkezik, s ennek kizáró ellentétén értem a véletlent, akkor ez utóbbi magában kell foglalja a lehetetlen s a lehetségest is. De az emberek zöme nem erre gondol, ha a véletlent emlegeti.

Talán közelebb visz a megoldáshoz az, ha bevezetjük az okság (kauzalitás) fogalmát, s szükségszerűnek azt tekintjük, aminek elégséges oka van (pl. a természetben), s véletlennek azt, melynek nem tudunk okot tulajdonítani, esetleg isteni beavatkozásnak véljük. (Ehhez áll közel az, amit Szücs Tamás ír: “A kinyilatkoztatással párosítani tudunk valami szándékot, a véletlen értelmezhetetlen marad {értelmezett véletlen nem véletlen}.”)

A kauzalitás (sok esetben determinizmus) eszméje a newtoni fizikával kapott új impulzusokat. Az okokat persze maga Newton is Istentől származtatta (abszolút tér, idő, ld. Principia).

A determinizmus ebben az esetben eléggé nyilvánvalónak látszik. A 19. században de Laplace márki azonban továbbment ennél, és feltételezte, hogy hasonló törvények irányítanak minden mást, egyebek közt az emberi viselkedést is. A tudományos determinizmus elve (illetve a deizmus) sokakban erős ellenállást szült, mert sértve érezték Isten szabadságát, hogy beavatkozzék a világ dolgaiba. Itt meg kell állnunk egy pillanatra, hogy elgondolkozzunk: létezik-e Isten egyáltalán, ha igen, tulajdonítunk-e szerepet neki létünkben, világunk menetében, s milyet.

Magam megrögzött materialista vagyok (Mit tegyek?), de ha nem így lenne, logikailag akkor is csak azt tartom védhetőnek, amit Rudolf Bultmann vall Tudomány és létezés című munkájában: “Isten nem olyan nagyság, amelynek a kozmosz összefüggésein belül van a helye, nem lehet tehát elgondolnunk a kozmosz összefüggési nagyságrendjében még úgy sem, mint ennek a nagyságrendnek legfelső tagját. … Isten mindig túl van azon, amit már felfogtam, a hitben megnyilvánuló döntésem tehát csak akkor igazi, ha mindig újra történik. Isten ’a vendég, aki mindig továbbmegy’ (Rilke)”.

A laplace-i tökéletesen determinisztikus világegyetem álmának azonban nem isten léte (vagy nem léte) adott végső döfést, még csak nem is az einsteini relativitáselmélet, hanem a kvantummechanika, a Heisenberg-féle határozatlansági elv. Ennek fényében át kell gondolnunk az okság elvét, mint meghatározó momentumot. Sokan tagadják emiatt a kauzalitás meglétét (Berkeley nyomán, Heisenbergre hivatkozva), s mindent a kiszámíthatatlan “véletlenek” művének tartanak, de nem szabad arról megfeledkeznünk, hogy a kvantummechanika igenis kiszámítja a bekövetkező eseményeket – csak ezek bekövetkeztét várható értékként, valószínűség-számítási módszerekkel adja meg. (Nevezzük ezeket véletlennek? Bármi azért nem következhet be!)

A kvantummechanika a modern kémia és biológia alapja, ezen nyugszik számos eszközünk a tranzisztortól a legbonyolultabb számítógépig, s ezek nem véletlenszerűen működnek (kivéve a Microsoft termékeket…).

Van-e tehát (szükségszerű és) véletlen a maga teljességében? Úgy gondolom, nincs. Akkor mégis hogyan léteznek?

Megítélésem szerint mindaddig, amíg egy eseményt vagy szükségszerűnek vagy véletlennek (XOR) tartunk, nem találhatjuk meg a helyes választ – a helyes válaszért Hérakleitoszhoz, Lao-céhez és Hegelhez kell fordulnunk, a dialektikához.

Hegel a következőket írja A logika tudománya című munkájában a forma és tartalom kapcsolatáról: “Forma és tartalom olyan két meghatározás, amelyekkel igen gyakran él a reflektáló értelem, mégpedig főleg olyképpen, hogy a tartalmat a lényegesnek és önállónak, a formát ellenben a lényegtelennek és önállótlannak tekinti. Ezzel szemben meg kell jegyezni, hogy valójában a kettő egyformán lényeges, s hogy míg forma nélküli tartalom éppúgy nincs, mint forma nélküli anyag, ez a kettő (tartalom és anyag vagy matéria) épp abban különbözik egymástól, hogy az utóbbi, noha magánvalósága szerint nincs forma nélkül, létezésében mégis közömbösnek bizonyul vele szemben; viszont a tartalom mint olyan csak az által az, hogy a kialakult formát magában foglalja.”

Magam hasonlóképpen vélekedem a szükségszerű és a véletlen kapcsolatáról. Szükségszerű és véletlen nem egymást kizárva, hanem egymást feltételezve, ugyanazon létező két részeként határozhatók meg. E tekintetben minden dolog egyszerre szükségszerű (van oka) és véletlen (hogy a szükségszerűség milyen formában jelenik meg). A kettő között csak egymás vonatkozásában tehetünk különbséget.

A madaras példára visszatérve, ha sétálok az utcán és lekakil egy madár, azt egyszerre tartom véletlennek és szükségszerűnek, miszerint vállaltam a kockázatot, s elmentem sétálni, s az az – én számomra szerencsétlen – véletlen következett be, hogy rossz helyen, rossz időben voltam. Az “esemény” csak az én számomra kitüntetett, a mellettem lévő semmit nem vett észre belőle (legfeljebb a káromkodásom hallotta meg). Amint én sem venném észre, ha mással történne ugyanez.

Ugyanakkor nem vagyok determinista az emberi gondolkodás (és cselekvés) kérdésében, nem hiszem, hogy léteznének tőlünk független szükségszerűségek. Mélyen hiszek abban, hogy van lehetőségünk változtatni saját életünkön, nemcsak az individuum, de a genus viszonyában is. Talán ezért is áll hozzám igen közel az egzisztencializmus sartre-i változata. De ez a fajta gondolkodás és cselekvés nem lehet a véletlen műve, hanem csak a tudatosan felépített gondolkodás következménye, mely reálisan felméri a jelen szükségszerűségeit, s annak ismeretében, céljai érdekében cselekszik.

Változtatható világunk, ha kevesen is hiszik ezt ma el.


Akiket a fentiek továbbgondolkodásra késztetnek (s nem rettegnek egy kis fizikától), azoknak a következő könyveket ajánlom olvasásra:

Heisenberg, Werner: A rész és az egész (beszélgetések az atomfizikáról), Gondolat, Bp. 1983

Hawking, Stephen W.: Az idő rövid története, Maecenas, Bp. 1993

Wartofsky, Marx W.: A tudományos gondolkodás fogalmi alapjai, Gondolat, Bp. 1977

Szívesen veszek hozzászólásokat, vallom azt, amit Stephen W. Hawking: “Mit tegyen az ember, ha rádöbben, hogy … hibát követett el? Egyesek sose ismerik el tévedésüket, mindent megtesznek, hogy újabb, és esetleg egymásnak is ellentmondó érvekkel támasszák alá eredeti állításukat. … Mások kijelentik, hogy már eredetileg sem támogatták komolyan a helytelen nézetet, s ha mégis megtették, az csak azért történhetett, hogy rámutassanak ellentmondásos voltára. Számomra sokkal tisztábbnak és jobbnak tűnik, ha az ember nyomtatásban is elismeri, hogy tévedett.”